Először is boldog új évet kívánok / kívánunk mindenkinek. Éljen 2012! Utána pedig jöjjön az első, mindenki áltan nagyon várt bejegyzésem a blogba. (Csak így szerényen ...)

Az első vacsora napja, amit itt tartottunk az új, olasz barátainknak szombat volt.  A téma adta magát: magyar vacsora. Nagyon szeretem ezeket a baráti összejöveteleket: enni, inni, beszélgetni – kell ennél több? Emellett pedig nagyon szeretek főzni.  Igen ám, de abszolút nem szoktam magyaros ételeket főzni, az valahogy mindig megmaradt anyu feladatának. Úgyhogy már a tervezési fázisban néhányszor elátkoztam ezt a szuper ötletet, hogy végül is miért nem a jól bejáratott, megszokott kajáim közül kell egyet megcsinálnom. Igen, bármilyen meglepő, én nem főztem még soha sem pörköltet, sem csirkepaprikást, sem töltött káposztát, de főzelékek közül is csak a borsófőzeléket tudom – az is vagy híg lesz, vagy mint a beton.  Szóval nagy nehezen, miután ebben a „húsbavágó” témában több emberrel is konzultáltam, összeállt a menü: pörkölt, juhtúrós nokedli, uborkasaláta és mákos guba egy kicsit másképp. Aztán meg ha el is rontom, úgysem tudják, milyen ízűnek kell lennie, nem??? Majd azt mondom, hogy ez így magyar specialitás.

A következő probléma a bevásárlás. Aki azt gondolja, hogy kaja, kaja, bolt, bolt, mindegy, hol van, na, az téved. Az első pont a problémásabb dolgok kiszótározása, anélkül nem is érdemes elindulni. Bár a kézzel-lábbal mutogatásban már nagyon jó vagyok, de a szegfűszeget nem tudom, hogyan játszanám el az activity-ben. Aztán mindig árgus szemekkel kell járkálnom bevásárlás közben, mert egy csomó mindent nem találok meg – és most nem azokról a dolgokról beszélek, amik nyilvánvalóan nincsenek itt, mint például a tejföl, túró -, aminek bizony lennie kellene valahol a polcon. Csal épp nem ott, ahol az én magyar logikám megkívánná. És hogy tudok örülni, ha véletlenül felfedezek valamit, a minap például a porcukrot eldugva a sütési alapanyagok között (de miért nem a cukroknál, amikor annak ott a helye?!). Mindegy, már feltankoltam belőle otthonról, mert azt hittem, hogy itt ilyen nem létezik. Ha valaki tud segíteni, hogy a zabpelyhet hol találom, ha nem a müzliknél, akkor az azonnal szóljon!

Szóval milyen húsból is kell pörköltet csinálni? Lábszár. Na, de az hogy van olaszul? Mivel nincs normális magyar-olasz szótár a neten, mi mindig a tényleg nagyon jó wordreference angol-olasz szótárját használjuk. Azt azonban sejtettem, hogy ennyi áttéttel már nem fogom megtalálni a marhalábszár olasz nevét (amit kapásból még angolul sem tudok), bár azt silabizáltam ki, hogy ez STINCO lesz. Ha egyáltalán van ilyen hús itt, mert nem teljesen ugyanúgy bontják a marhát, mint nálunk. A neten sem találtam segítséget, mert mindenhol azt írták, hogy vegyél marhahúst, köszi. Szóval ezek után a hentest nem mertem bevállalni, mert ott beszélni kellett volna, és hát, ugye, ebben nem vagyok jó, gyorsan megfutamodok az ilyen helyzetek elől, főleg úgy és akkor, hogy nem is tudom, mit is akarok elmagyarázni. És mivel a helyi hentes heti több kiló csonttal támogatja kutyáink lelki egészségét, bármit is hozott volna ki a pultra, mindenképp meg kellett volna venni, már csak a szívesség viszonzásaképpen is. Szóval maradt a helyi szupermarket, ahol látom előre, mit veszek. Természetesen stinco feliratnak se híre, se hamva – így lett BOCCONCI (ami angolul stew, tehát nagyjából jó helyen járok). Még uborkát is kaptam!

Tejfölt itt nem ismerik, nem használják, és fagyasztani sem lehet, így a „szükség nagy úr” elven nekiálltam tejföl csinálni (!). Nem a hagyományos úton aludttejből, mert ahhoz azért jó minőségű, neadj’isten házi tej kellene, hanem találtam egy egyszerűnek tűnő receptet a neten tejszín, joghurt és citromléből.  A végeredmény elég meggyőző lett, bár tejfölnek nem tejföl, de állagra és nagyjából ízre is hozta, amit a mienk tud.

Bölcsen mindent megcsináltam vagy előkészítettem délután – máskülönben a vacsora előtti egy órában elviselhetetlen módon besárkányosodok. Úgy bestresszelek, hogy nem leszek kész időben, hogy nem lehet hozzám szólni (szegény Zoli!). És még a genetikusan belém ívódott „nem lesz elég” stresszfaktort is sikeresen legyűrtem magamban. Sőt! Még arra is volt időnk, hogy elmenjük virágot venni Pinerolóba.

Szóval minden időben kész lett, még utolsó pillanatban telefonos segítséget kértem anyutól, hogy a klasszik uborkasaláta öntet hogy is van, mert azt is nagyon gyakran csinálom. Persze a jó kis karcos 20%-os magyar ecet hiányában nem lett pont olyan fehérborecettel, mint az igazi, de ennyi belefért. A pörkölt finom volt, el is fogyott. Az uborka nem aratott nagy sikert, mint kiderült a fél társaság nem szereti. És a desszertet is mind megették: mákos guba volt, úgy megsütve, mint az angolok kenyérpudingja, mákfagyival.  Ilyenkor nem is értem, miért nem csinálok gyakrabban fagyit.

Amikor megérkeztek a vendégek, volt egy pillanatnyi zavar: Toni barátunk ugyanis úgy kiöltözött (hogy is mondjam… mint szarospista Jézus nevenapjára? :), ahogy kell: ing, öltöny, minden. A többiek szerint úgy nézett ki, mint egy szicíliai maffiózó, állítólag meg volt beszélve, mert Ilaria is felvette a legszebb ruháját. Zoli első reakciója az volt, hogy akkor ő is gyorsan felmegy átöltözni, mert hát egy pólóban akkor ő nem lehet. Végül maradt a pólóban, és nagyon jól éreztük magunkat!

Megittunk sok üveg magyar vörösbort, sőt még Unicumot is ittam. Elfogyott egy üveg genepy (tipikus itteni likőr hegyi bogyókból, de 40%-os), és a végén már igen jól éreztük magunkat. A másnapi síelés ugyan kútba esett, de nem számít. Most már csak azt nem értem, hogy lehet, hogy az olaszoknak nincs szavuk a másnaposságra?!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.