A minap leendő lakhelyünk, Bricherasio kissé kaotikus weboldalán kolbászoltam, amikor feltűnt ez az ajánló: Bach incontra Beatles (Bach és a Beatles találkozása). Ráadásul a RAI, azaz az olasz Tv és rádió szimfonikus zenekarának tagjai előadásában, ami biztosan menő. Gondoltam, hogy akkor ezt jól meghallgatom, úgysem voltam még helyi eseményen.

A koncert szombat este, Villar Pellicében volt, a helyi templomban (ld. mellékelt ábra). Már az érkezéskor látszott, hogy sokan lesznek, mert alig lehetett kocsival megállni a környéken. Ez aztán belépve be is igazolódott, mert a templom ¾-ig megtelt, ami úgy 200 főt jelent. A koncert előtt egy polgármesterféle néni mondott bevezetőt, majd a zenekar vezetője is mondott bevezetőt, majd nagy tapsolás vette kezdetét. Ezután – mivel más nem akart bevezetőt mondani és tapsolni sem – elkezdődött a koncert.

Innentől a beszámolót két részre osztanám:

1. A zene megszólaltatásához egy vonósnégyes állt rendelkezésre, kiegészítve egy nagybőgővel és egy trombitással. A trombitás nem minden számban játszott, az esetek kétharmadában levonult a pódiumról, és oldalról figyelte az eseményeket. Ez volt a koncert jó fele: ilyenkor a Beatles dallamokat felhasználva játszottak Bach korabeli stílusban a zenészek. Az eredeti dallam sokszor felismerhetetlen maradt, de ez így volt rendjén. Amikor volt trombita is, akkor inkább a népszerűbb irányt választották, és 1:1-be eljátszották a Beatles slágereket. Ez a rész inkább emlékeztetett az osztrák sípanziók műmájer (természetesen félpanziós) vacsorái alatt hallható rémségekre.
2. Az olaszok viszont 100%-ra teljesítettek az este folyamán. Először is: a helyiek sokan megtisztelték a szervezőket azzal, hogy ha már idehívtak egy ilyen neves zenekart és ingyen is van, akkor elmennek a koncertre. Nem hiszem, hogy Bach vagy a Beatles neve vonzotta volna be őket. Sokan jöttek messzebbről is, ezt láthattam, amikor mentem haza. Másodszor: ha már ott voltak, akkor mindent megtettek a jó hangulatért. Az még nem lett volna meglepő, hogy minden szám után olyan vastaps tör ki, amilyen Magyarországon a visszatapsolásokkor, a félelmetes inkább a tapsolás reakciósebessége. Jellemzően az utolsó hang még valahol a levegőben visszhangzik, amikor már teljes erőbedobással tapsolnak. Szerintem figyelik a vonó mozgását, és ha már a végéhez közeledik, akkor nekikészülnek. Persze néhányszor ez balul sül el, mert beletapsolnak a hosszabb szünetekbe, de ez itt láthatóan senkit sem zavar, beleértve a zenészeket is. Gondoltam, hogy nagy gondban lesznek majd, ha valóban vissza kell tapsolni a produkciót. Még nagyon amatőr vagyok, az olaszok et is simán megoldják: a padok alátelepített fűtést elrejtő dobogókon kezdtek olyan dübörgésbe, hogy meg lehetett süketülni. Egyformán dübörögtek a gyerekek és a 80 éves nénik is. Persze közben egy pillanatra sem feledkeztek meg a vastapsról!

Két visszatapsolás után aztán vége lett az előadásnak, én pedig elégedetten távozhattam, ami nagyobb részben a helyi embereknek, a vidámságuknak és a pozitív életszemléletüknek köszönhető.

Feltehetően a nyitottságuk és kommunikációra való igényük miatt pedig amúgy is rengeteg programot szerveznek, Pinerolóban is ritka az olyan hétvége, hogy ne lenne valami, és akkor sokan is vannak az utcákon. De hasonló a helyzet a kisebb városkákban is. Ha más nem, legalább egy bicikliverseny van hétvégén. Hát, az ilyenek miatt (is) jó itt lenni.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.